Tóth Krisztina: Fehér farkas

Tóth Krisztina kötetéből minden novelláról lehetne egy elég hosszú reflexiót írni, mindenféle kitekintés nélkül a többi kortárs női íróra.

Ha kizárólag a saját szempontrendszerem és impresszióim alapján kellene felcímkéznem az utóbbi időben olvasott női írókat, akkor ezt írnám: Szvoren Edina írói világa valahogy inkább a bús-mély darkfantasy elemeit hordja magán, ha ponyva lenne, simán lehetne ő a magyar H. P. Lovecraft.

Ulickaja ennek pont az ellentéte, azaz könnyed, derűs stílusban ad elő hatalmas élettragédiákat, őszerinte a világ úgy van, ahogy a nap megy az égen.

Ha őket egymás mellé tennénk az olyan lenne, mintha egy életképet kétfelé vennénk: először elvesszük a színeket, kiemeljük az éleket és feltöltjük a sötét különböző árnyalataival, ez lenne a szvoreni világ, majd megtesszük ennek az ellentétét és egy színes gyerekrajzot “scatch-et” csinálunk az alapképből, az lenne A mi Urunk népe.

Ám Tóth Krisztina esetében a kép látszólag változatlan, esetleg a fények játékával irányítja a figyelmünket, és akkor elkezdjük végigsimítani a képet és apró éles kis szikék vagdossák össze a kezünket. Pont, mintha zöldséget pucolnánk a konyhában az új késsel, ami még éles és siklik, könnyen bele az ujjunkba és itt-ott lenyúzza a bőrt róla.

Fehér farkas központi témája

Sokat olvashatunk most a gyermekkori szexuális abúzusról. Mégsem ezért ragadom ki ezt a novellapárt a kötetből, hanem azért, mert amikor olvastam ez tűnt fel először.

A látszólag különálló novellákat a téma kapcsolja egybe. Az emlékező nő nevét nem tudjuk, jellemvonásairól, megjelenéséről is keveset tudunk, mégsem lehet kétségünk a második novellára, hogy ugyanarról a szereplőről van szó.

A zseniális szövegtechnikai megoldásoknak köszönhetően a szekrényből a csontváz darbonként kerül elő, hogy a végére kirajzolódjon az egész történet és észrevehessük az agyunk csodás működését, ahogyan össze-vissza információkat megpróbál lineárisan ok-okozati láncra fűzni, hogy egy könnyen megjegyezhető, értelmezhető és feldolgozható narratívává álljon össze.

Tizenhét lakás

Az első darab a kettőből, amit kiemeltem.

Az írónő bravúrjának köszönhető, hogy a “mintha most mesélnék” érzetét fenntartva szerkeszt egy nagyon szoros szöveget, amiben nincsen semmi felesleges és nincsen hiány sem. Nem engedi a mesélés fonalát ki a kezéből egyetlen pillanatra sem, minden szó a kompozíció része.

A mesék fordulatait ismerjük, várjuk, sokszor már az első mondat után megjósoljuk mi fog történni. Ebben nincsen semmi különös, mert a “mit lehet elmesélni” íratlan szabályai miatt amúgy sem számíthatunk semmi különlegesre. De a mesékkel, anekdotákkal, a könnyed cseverészés fordulataival szemben itt már az első néhány mondattól érezzük, hogy ez fura, sötét és van itt valami megbújó rettenet.

 éreztem, amint a combom felől elindul, emelkedik az ismerős hasfájás, ami mindig utána tört rám”

Az e-bookban a novella 3. oldalán található az első komolyabb utalás.

A cselekmény röviden annyi, hogy egy idősebb nő végigjár eladásra vagy kiadásra szánt panellakásokat, amelyeknek ugyanolyan az alaprajzuk, mint amilyen az övéké volt gyerekkorában. És ezekhez a lakásokhoz képest, az attól különböző részletek alapján idézi fel az emlékeit. Mintha egy hosszú siratón lennénk.

Ki lehetne emelni, hogy egyik lakás sem ugyanolyan és ez hiányként jelentkezik, mintha azt az egyet keresné.

Én nem ezt érzem rajta, hanem pont inkább azt, hogy az ugyanolyan lehetőségek ellenére (ugyanaz az alaprajz, ugyanúgy nyílik az ajtó stb…) mi az, ami másképpen van, és ezek a “másképpenek” hogyan irányítják az emlékező figyelmét az adott részletekre. Az ugyanolyan lakás nem mondhatna többet, elveszne belőle a mihez képest nézőpontja.

A végén eljut a saját régi lakásukba, mintegy véletlenül. Az “ugyanolyan” élményét nem kapja meg ekkor sem, mert a valamikori szobájában egy rég halott férfi ápolásához szükséges tárgyak vannak, az egész lakáson uralkodik az elmúlás, a betegség.

És amikor onnan hazafelétart elhagyja a telefont, amire az összes megnézett lakás képét mentette és nem töltötte le máshová. Ezzel jelzi, hogy ez a történet lezárult. A siratónak vége, a halottakat eltemettük, ideje az életnek.

A nő, aki nem törölte le az apját

Nos, ha azt hittük, a történet lezárult az elveszett telefonnal és valami könnyedebbre válthatunk, akkor tévedtünk. A valódi emlékezése csak most kezdődik. A homályból előkerülnek a csak sejtett rút emlékek.

Itt már a szexuális abúzus egyik lehetséges tünetével kezdünk, mégpedig a bizonyos ételek iránti undorral. Az előző novella elolvasása után egyébként is ráállt már az ember agya. A következőkben még azok számára is világossá válik, hogy a rántotta mögött valami egészen más húzódik meg, mint a sült kevert tojás, aki eddig semmi rosszra nem gondolt.

A “rántotta körüli időszak”, amiről nem beszélünk, ez a titok, amit nem lehet kifejezni, elmondani, de körülírni igen, tudniillik ez a “rántotta körüli időszak”. A rántotta, amit nem bírt megenni, és amikor kihányta, akkor elmondhatta volna az anyjának, elméletileg, hogy mi történik vele. De igazából nem mondhatta el soha.

Annyit tudunk, amennyit a főszereplő. Hogy az anyja sejtette-e, és szemet húnyt vagy egyszerűen nem is gondolt volna rá? Nyitott kérdés marad. Valószínűleg érzett valamit, amit mi is az első novella olvasásának első két oldalán, hogy van itt valami megfoghatatlan sötétség. Az anya és az apa egyébként később elváltak, és a bántalmazás is megszűnt ezzel.

Itt konstatálhatjuk, hogy ennek a siratónak van egy belső változata, a kimondhatatlan, szavak nélküli.

A tipikus gyermekkori abúzus, vagy nem?

Ha végigvesszük a konkrét információkat, akkor kirajzolódhat egy prototipikus gyermekkori bántalmazás képe. Látjuk a bántalmazott bezártságát, elszigeteltségét, hogy nem tudja elmondani, ami vele történt, mert nincsenek rá szavai. Nem veszi észre senki, sem az anyja, sem a tanárai. És senkivel nem beszél róla. A titok ránehezedik egész életében. Az apjával sem tud beszélni erről soha. Alzheimeres lesz, elfelejt mindent, amit tett. Nincs megbánás, nincs megbocsátás.

Az anya is halott.

A nő két fia pedig imádja a nagyapját, aki sokkal többet törődik velük, mint az igazi apjuk és sosem bántja őket. Ez is mennyire tipikus, hogy a felnőtt gyerek végignézi, ahogyan az unoka megkapja a nagyszülőktől azt a szeretetet, törődést, amit neki kellett volna kapnia tőlük gyerekként. Fájdalmas szembesülni azzal, hogy az egykori bántalmazó – nem feltétlenül szexuális jellegű bántalmazó – képes kialakítani egy törődő, kötődő kapcsolatot egy gyerekkel, csak éppen nem a sajátjával.

A tipikusságát emeli az is, hogy egy panelban játszódik, ahol papírvékonyak a falak és a szomszédok mindent tudnak egymásról és ahol felnőtt néhány generáció. A panelnál talán csak a szelektív süketség és vakság tipikusabb.

Nehéz téma, jó irodalmi megoldások

Egy olyan témához nyúlt hozzá Tóth Krisztina, ami egyáltalán nem hálás téma. Az internetnek köszönhetően egyre több felnőtt mer beszélni, írni akár álnéven is az őt ért bántalmazásokról. Nagyon szépen kirajzolódnak a közös pontok, a tipikus jellemzők. Ám ez a téma nehéz érzéseket vált ki minden arra érzékeny emberből, még akkor is ha nem érintett a témában. Ezt mind irodalmi, mind pszichológiai szempontból így felépíteni igazán lenyűgöző.

A kötet a Magvető kiadó gondozásában jelent meg 2019-ben.

A libri oldalán elektronikus változatban is meg tudod venni.

A cikk NEM tartalmaz fizetett promóciót.

 

 

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük