A boldog gyermek nevelése

Hogyan is álljunk neki a gyereknevelésnek?

Elsőre kicsit komikusnak hat ez a kérdés. Sokkal pontosabb lenne, a hogyan állnak össze a modern pedagógiai irányzatok egy otthon is alkalmazható koherens gyermeknevelési rendszerré?

Valóban minden valamirevaló szülőnek, leendő szülőnek egyben pedagógiai és gyermeknevelési szakembernek is lennie kell?

Igaz az, hogy a gyerek választja a szüleit, vagy valamiféle az embernél bölcsebb és belátóbb hatalom intézi ezeket az ügyeket?

Működik-e az amerikai típusú feladatmegoldás, miszerint elég egyetlen módszert elsajátítani és az megoldást kínál minden problémánkra?

Hogyan álljunk neki a gyereknevelésnek?

Az első kérdésre a válasz, hogy nem tudunk akárhogyan nekiállni. A gyereknevelés hol stresszes, hol örömteli, hol stresszes és örömteli mindennapi helyzetek hatalmas kupaca, amikben mi az adott állapotunknak megfelelően a lehető legjobb döntést hozzuk. Ezek a döntések pedig sokkal inkább fakadnak a mi előzetes tapasztalatainkból, tanult reakcióinkból, főleg, ha fáradtak, kimerültek vagyunk. A kisgyermeket nevelő családok felnőtt tagjai pedig sokszor végletesen kimerültek. Ilyenkor előkerülnek személyiségünk mély és sötét bugyrai, amik fölött egyre nehezebb fenntartani a kontrollt.

A gyermekvédelem szerte a világon, már ahol van erre eszköze és lehetősége, igyekszik meghatározni, hogy melyek azok az elfogadhatatlan reakciók a szülők részéről, amelyek súlyosan veszélyeztetik a gyerekek fejlődését.

Magyarországon például egy eléggé sajátos rendszer működik. Van egy nagyon szigorú, mondhatni skandináv-típusú gyermekédelmi törvényünk. Van mellette egy folyamatosan érzékenyített, ám anyagi erőforrásokkal egyre kevésbé ellátott, túlterhelt gyermekvédelmi rendszerünk és van a bírósági gyakorlat, amelyik igyekszik lavírozni a törvény és a lehetőségek között. A végeredmény sokszor olyan helyzetetk sokaságát hozza, amelyekben, minden jóakarat ellenére, gyerekek tömege hosszasan traumatizálódik. Ebben a cikkben egy, a bántalmazó apához folyamatosan láthatásra menni kényszerülő korábbi gyerek írja le felnőttként a tapasztalatait.

Máshol húzza meg a határt az elfogadható gyermeknevelési eszközök tekintetében a pszichológia, a gyermekvédelem, a bíróság és a közvélemény. Persze más a szempont, mások a tapasztalatok. Azaz, keresőként nincs egyértelmű, külső rendszer, amihez igazodhatnánk. Így aztán érdemes elővennünk legjobb belső hangunkat, és arra hallgatni, mozgósítani az erőforrásainkat, hogy a korábbi tapasztalatainkat ha szükséges, jobbakkal írjuk felül.

Hogyan lesz ebből koherens rendszer?

Tegyük fel, hogy voltak a gyerekkorunknak olyan epizódjai, szülői viselkedésformái, amiket semmiképpen nem akarnánk megismételni. Keresünk helyette valami mást. És nekiállunk falni a könyveket ebben a témában. Csatlakozunk facebook-csoportokhoz, ismereteket gyűjtünk és csak nem akar sikerülni semmi úgy, ahogyan megálmodtuk.

Itt igazából néhány alap dolog van, amivel érdemes tisztába kerülni.

Határok felállítása saját magunk számára

Kellenek végső, és semmilyen körülmények között sem átléphető határok. Amikor ösztönösen reagálunk és nagyon kimerültek, stresszesek, hajszoltak vagyunk – ami gyakran előfordul egy kisgyerekes szülő életében – sem szabad ezeket a határokat átlépni.

Ilyen határ a fizikai erőszak – virágnyelven: fizikai fegyelmezés – minden formájának elkerülése. Azaz amikor eszköztelenek vagyunk, tűrőképességünk szélén, akkor sem ütjük meg a gyereket, nem vonjuk meg tőle alapvető szükségleteinek kielégítését, azaz nem éheztetjük, nem vonjuk meg tőle az alvást és nem öltöztetjük túl vagy alul. Tehát nincs olyan, hogy büntetésből kimarad egy étkezés, nincs olyan, hogy a hidegben nem engedjük, hogy kabátot vegyen, vagy éppen majd szétvet minket az ideg és adunk egy maflást stb… Van a fizikai határszabás, fizikai korlátozás, ami elkerülhetetlen bizonyos helyzetekben, de ezek számát is érdemes minél lejjebb csökkenteni.

A lelki erőszak, megalázás elkerülése is nagyon fontos. Sokak életében, akiket gyerekkorukban bántalmaztak zsigeri reakció a gúnyolódás, a következő megjegyzések: “nem te vagy a legélesebb kés a fiókban” “ritka szépek a fogaid, elég ritkásak” “kis pisis” “apád egy szar alak, nagyon nehéz nekem, hogy rá hasonlítasz” “tiszta szégyen, hogy anyád bekajálja ezt a hisztit” a sor sajnos a végtelenségig folytatható. Ezek nagyon károsak és rombolóak egy fejlődő személyiség kialakulása során. A megalázás, becsmérlés, ordítozás, a gyerek minősítgetése szintén rettenetes hatással bír.

A pozitív bírálat is bírálat

Érdekes, hogy a sok pozitív minősítgetés is káros, miért is? “Ebben a ruhában nagyon szép vagy!” A mondat elsődleges jelentése egyértelmű mindenki számára. Ám van egy megbúvó másodlagos jelentésstruktúrája is: más ruhában nem vagy ilyen szép. Abban a helyzetben vagyok hozzád képest, hogy elbíráljam, mikor és miben vagy szép. Ha ugyanerre a ruhára azt mondom, hogy csúnya vagy benne, vagy rosszul áll, akkor többet nem fogod felvenni. Ami igazán rossz ebben az ártatlan mondatban, hogy nem a ruha viselőjére bízzuk annak eldöntését, hogy mit is gondoljon a ruháról. Ennél sokkal jobb megjegyzés: micsoda csinos ruhád van! Mert itt a ruhát minősítem, nem a gyereket. A legjobb azonban, ha inkább kérdezünk: hogy érzed magad ebben a ruhában? Ugyanis a célunk a neveléssel az lenne, hogy a gyerekünk tudjon dönteni a saját testével kapcsolatos kérdésekben, korához mérten. Ezt pedig úgy fogja tudni megtenni, ha a saját érzeteire, érzéseire helyezzük a fókuszt a saját ítéletünk helyett.

A legnehezebb helyzetek azok, amikor nem vagyunk jó passzban

Amikor nagyon kimerültek vagyunk, mert nem aludtunk az éjjel jól, időre kellene mennünk valahová, de a gyerek mindenen hisztizik és úgy érezzük lehetetlenség elindulni vele, akkor a legjobb, ha őszinték vagyunk vele és elmondjuk neki, hogy van egy kis gondunk, az együttműködését kérjük, hogy segítsen nekünk. Ez legyen konkrét: úgy segítesz a legtöbbet, ha felveszed a cipődet, gyere segítek. Kisebb gyerekeknél esetleg a mesélés, figyelemelterelés hat. A büntetés, kiabálás biztos, hogy nem hatékony. Ha nagyon muszáj, akkor fogjuk meg a gyereket, adjuk rá a ruhát és tegyük bele az autós gyerekülésbe, de fontos, hogy közben ne tartsunk hegyi beszédet neki, válogatott megalázásokkal tüzdelve: olyan lassú vagy, mint egy csiga; sose láttam még ilyen hisztizsákot; mindjárt akkora fülest kapsz, hogy a fal adja a másikat stb… Persze a gyerekek nagyrészének van legalább egy pár hónapos időszaka, amikor egy MMA ketrecharcos sem tudná akarta ellenére betenni az autósülésbe. Nah azt túl kell élnünk ép ésszel. Sokat segít a következő technika, bár inkább vicc:

Egy 3 éves kislány nagyon sír a boltban. Hisztizik mindenért. A vásárlók és eladók már dühös pillantásokat vetnek rájuk. Az anyukája pedig egyre hajtogatja:

– Tarts ki Emese, már csak 20 perc!

-Tarts ki Emese, már csak 10 perc!

-Nyugi Emese, már csak fizetünk és megyünk!

Ekkor megszólal az egyik vásárló:

-Látja, hogy nem hat! A gyerek még mindig üvölt!

Mire az anya:

– Higgye el, hat! Emese én vagyok.

Rendszerszintű elhanyagolás

A súlyos elhanyagolásnak elég egyértelmű, látható jelei vannak, de mi van azokkal, amelyek kívülről nem láthatóak? Amikor csak annyi történik, hogy a gyerek igényeit, vagy éppen a csecsemőéit nem veszik figyelembe? Egy pár hónapos baba nem akkor kap enni, amikor jelez, hogy éhes, hanem, amikor ideje van, vagy amikor a gondozónak alkalmas az időpont? Vagy jelez, hogy fél, nem tud elaludni egyedül és erre rácsukják a szobája ajtaját? Kutatások bizonyítják, hogy az alvástréning bármely fajtája súlyosan érinti a babák kortizol (stresszhormon) szinjét. Az ugyanis magas marad a szervezetükben akkor is, amikor már nem sírnak és nem jeleznek. Rombolja a szülő-gyerek kapcsolatot és hátrányosan érinti az ősbizalom kialakulását is. Pedig az “egy ilyen nagy babának már át kellene aludnia az éjszakát”, “ne etesd már annyit, ki kellene bírnia anélkül”, “hogyan lesz így napirendje?” még mindig tartják magukat a közfelfogás széles köreiben. Azonban ez is az elhanyagolás egy formája, csak éppen társadalmileg elfogadott formája.Azonban a társadalmi norma ha lassan is, de változik.  Száz évvel ezelőtt, még majdnem minden fiút nadrágszíjjal vertek, hogy tisztességet tanuljon. A mi felelősségünk is, hogy ez a változás jó irányba haladjon tovább.

Ha így nem, akkor mégis hogyan?

A legjobbat akkor tesszük a gyerekünkkel ha szeretjük és a lehetőségekhez képest az igényeihez igazítjuk az életünket. Érdekes, hogy ehhez képest másodlagos, hogy mennyire szigorúak a szabályok, amelyeket felállítunk. A szeretetteljes környezet és az igényekhez igazítottság a két alapja egy jól működő szülő-gyerek kapcsolat kialakításának.

A szabályoknak elégnek kell lenniük, és kell lenniük kemény határoknak is, amit nem lehet áthágni gyerekként. Egyébként ha van egy jól működő szülő-gyerek kapcsolat, akkor a gyerekek együttműködőek lesznek és a fegyelmezési problémák ritkulnak, vagy megszűnnek.

Valahol a gyerek igényeihez tartozik a szabályozás mértéke. Ha megfigyeljük a gyerekünket látjuk, hogy mennyire igényli a biztos irányítást és mennyiben, mikor lehet rábízni a dolgokat.

Ha ez az alap megvan, akkor érdemes módszerekhez fordulni. Az együttérző nevelés egy nagyon jó érzelmi és kommunikációs technika, a pozitív fegyelmezés, a kötődő nevelés mind adhatnak keretet az életnek, de szeretetteljesség nélkül csak kiüresedett módszerek tömege egy profi játszmához, aminek minden résztvevője érzi, hogy hazugság, színjáték az egész.

Őszinteség, őszinteség, őszinteség…

Az őszinteség nagyon fontos. A gyerekeink sokat tanulnak abból, ha látják a mi küzdelmeinket, el tudják sajátítani a megküzdési stratégiáinkat. Ha őszinték vagyunk velük a mindenkori életkorukhoz megfelelő szinten (igény szerintiség!) akkor a családhoz tartozónak érezhetik magukat, akiknek van ráhatásuk a velük történő dolgokra. Megtapasztalják, hogy az élet egyszer ilyen, egyszer olyan. Vannak anyagilag nehéz helyzetek, érzelmi traumák, válás, halál, vannak változások és ezekre reagálunk. Ha ilyenkor az alap biztos, és végig érzik a család tagjai, hogy a többiek szeretik őket, ők összetartoznak, akkor a traumákat, nehéz helyzeteket együtt, családként lehet átvészelni. Hiba ebből kizárni a gyerekeket, mint ahogyan hiba többet rájuk rakni, mint amennyit elbírnak. Nem feladatuk a mi problémáinknak a megoldása, de arról tudhatnak, ha problémáink vannak, és láthatják, hogyan oldjuk meg őket!

 

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük