A családi történetek

A családi történetek nagyon fontos tényezői egy család együvé tartozásának.
Sokszor elfelejtjük ennek a jelentőségét. Ha valaki olvasott már könyvet Kádár Annamáriától vagy Orvos-Tóth Noémitől esetleg hallgatott tőlük előadást, akkor biztosan előkerült ez a téma.
A kicsi gyerekek nagyjából – nyilván az egyéni fejlődési ütemük miatt ez változó – kétéves kortól kezdenek el szívesen hallgatni ún. énmeséket. Azaz fontos lesz számukra, hogy mi történt velük, arra mi hogyan emlékszünk, és mit mesélünk róla nekik.

Az énmese és a napi rutin

Ez a része segíti az idő struktúrálását is. Reggel nagyvonalakban elmondjuk a napi programot, hogy mi miután következik. A beépült rutinnal ilyenkor nem kell foglalkozni, kivéve, ha valami problémás. Elég két-három mondatban. Este pedig lefekvéskor, vacsora időben vagy amíg a fürdőkádban ülnek lehet találni öt-tíz percet arra, hogy beszélgessünk a napunkról. Elmondjuk a kicsinek, hogy mi minden történt vele aznap, a kicsit nagyobbak már minket is kérdezgethetnek, hogy velünk mi történt, miről mit gondolunk, mit éreztünk. Ettől is leszünk érzelmileg egy család.

A gyerekek emiatt szeretik nagyon az Anna, Peti, Gergő történeteket. Ennél csak azt szeretnék jobban, ha róluk lennének ilyen történetek.

A kicsik még oké, na de a kamaszok?

A gyerekek ahogyan a maguk ütemében felnőtté válnak, többször szeretnék “összerakni magukat”, olyan kérdésekre keresik a választ, hogy ki vagyok? milyen vagyok? hogyan viselkedem adott helyzetben? miért úgy? és ezekre segíthetünk nekik reflektálni. A nehéz az, hogy egy kamasz esetében úgy kellene mindezt megtennünk, hogy nem mászunk bele az életébe, nem akarunk a fejével gondolkodni, egyáltalán, tiszteletben tartjuk őt, mint embert.

A legjobb, ha a gyerekünk tiszteletben tartását elkezdjük igen hamar gyakorolni. Ez nem azt jelenti, hogy felnőttként kezeljük, hanem azt, hogy tiszteletben tartjuk. Hogy a fizikai hatalmunkkal, emocionális erőfölényünkkel nem élünk vissza a rovására. Figyelünk a szükségleteire és ha lehet, mert sajnos nem mindig alakul úgy, hogy maradéktalanul lehet, betöltjük azokat. Ha ez megvan, akkor mire kamaszodik, valószínűleg lesz egy stabil szülő-gyerek kapcsolatunk, ami nem repedezik meg a kamaszkor örvényei alatt. Amikor arról hallok, hogy egy gyerek hirtelen 14-16 évesen “elromlik”, akkor mindig megdöbbenek. A helyzet az, hogy a szülő által kialakított kapcsolat rossz már az elejétől fogva, a kamaszkorral csak annyi történik, hogy a gyerek kilép ebből és nem engedelmeskedik tovább. A szülő hatalmát veszíti és ha nem kap időben észbe, akkor a súlyos visszaélések egész repertoárját felvonultatja a gyerekkel szemben, mini Sztálin lesz. Majd széttárja a kezét: ez a gyerek elromlott, pedig én mindent megpróbáltam.

A kamaszok és az album

Szóval, ott a kamasz gyerekünk, ott vagyunk mi, akik tökéletlenek vagyunk, sokat hibáztunk és a legfőbb kritikusunk éppen bezárkózott a szobába. De a polcán figyel egy-kettő csinos kis mappa, belefűzve a róla készült képekkel, mellettük a szöveg az élményeiről, az emberekről, akik szeretik, akikhez emlékei fűződnek. Meg persze üres lapokkal, ahová felírhatja észrevételeit, saját megéléseit is. Szóval van neki egy szép nagy élményalbuma, ami alap, ami stabil.

Nem véletlen, hogy a traumatizált, állami gondozásba helyezett gyerekekről a nevelőszülőnek naplót kell vezetnie, amit átad a gyerek következő gondozójának, ha tőle áthelyezik. Mert ezek igenis fontos sarokkövei a személyiség stabilitásának.

Túl kevés, túl sok információ

A mai korban az okostelefonok elterjedésével, amikor még egy alsó-középkategóriás telefon kamerája is vetekszik egy olcsóbb fényképezőgépével, a problémát inkább a túl sok kép és információ jelenti. Anélkül, hogy egy kényszeres rendezgető elkötelezettségével rendelkeznénk, érdemes lehet kiépítenünk egy protkollt magunknak ennek az információdömpingnek a kordában tartására.

Jó lehet, ha minden hónaphoz fűzünk egy jól sikerült képet a gyerekről és mellé egy rövid leírást, hogy mi minden is történt akkor. Erre bőven elég egy A/5-ös lap. Persze vannak nyaralások, kirándulások, olyan események, amelyek külön lapo(ka)t érdemelnek, elég ezt irányadónak, rugalmasan kezelni.

 Miért digitális?

Mert akkor tetszés szerint bővíthető, kivonatolható és az elkallódott lapok könnyen pótolhatóak. Szeretnénk például adni valami személyes ajándékot a nagymamának, akkor kiválasztunk néhány képet, egy-két “mamás” történetet, kinyomtatjuk és egy mappában átnyújtjuk neki.

A gyerekek kezébe már 1,5-2 éves kortól adhatunk ilyen képeket, albumokat és mesélhetünk rövid történeteket mellé. Ezek viszont maszatolódnak, rongyolódnak. A digitális anyaból bármikor pótolhatóak.

A digitális anyag mellett szól, hogy abban videókat is tárolhatunk. A legjobb, ha ezt megőrizzük egy felhőben és valamilyen fizikai adathordozón is, hogy ne vesszen el.

Hogyan döntsem el, hogy mi legyen benne és mi nem?

Az alapvető és legfontosabb elv, az őszinteség. Ameddig a gyerek nem tud olvasni, úgyis mi határozzuk meg, mit és mennyit mondunk el neki a képekhez rendelt szövegből. És vannak olyan információk, amelyek már inkább egy fiatal felnőttre tartoznak, gondolok itt arra, hogy a nagyszüleik generációjában még bőven akadnak olyanok, akik nemi erőszakból születtek (egy egész generációt végigerőszakoltak az orosz katonák, nem volt az olyan régen), ám ezeket sem szabad eltitkolni. Arról is szólnak ezek a történetek, hogy túlélünk, itt vagyunk, az élet nehéz, de választunk és megyünk tovább.

A súlyos témák között vannak más gyakoriak is, például egy vetélés. Statisztikailag minden 4. terhesség spontán vetéléssel végződik az első 12 hétben. A gyerekeknek ő a testvére, a szülőknek pedig a gyereke, így a család történetének része, még akkor is, ha csak pár hetet élt. Ennél is sokkal nehezebb téma az abortusz, amikor valaki úgy dönt, hogy elvetet egy gyereket. Ezt a veszteséget is érdemes meggyászolni, legalább családi körben nem tabusítani. A titkolózás mindig nagyobb gázt okoz, mint az őszinteség.

Minél kisebb egy gyerek, annál kevesebb nehéz dolgot kell neki elmodani, a hangsúly az őt érdeklő témákon legyen, jó alapelv, hogy arra válaszolunk őszintén és egyszerűen, amit kérdez.

A másik nagyon jó módszer, amit Maria Montessori a pedagógiája alapjává tett: figyeljük a kisgyereket játék közben, legyünk jelen az életében. Ugyanis ha így egymásra tudunk hangolódni, akkor az igényei, szükségletei egyszerűen “megjelennek a fejünkben”. Egészen különleges dolog ilyen kapcsolatba kerülni egy másik emberrel.

Az album csodaszer?

A végére hagytam a kételyt. Ez nem csodaszer. Ez egy régi, bevett jó gyakorlat a kapcsolat erősítésére, a “valahová tartozás” érzésének növelésére. Ez csak egy módszer, amivel vissza is lehet élni.

Van, hogy szükség van egy ilyen albumra, van, hogy nincsen. Egyáltalán nem kötelező. Segíthet egy stabil, erős személyiség kialakításában, segíthet egy szeretett személy elvesztésének feldolgozásában, és segíthet áthidalni érzelmi és kommunikációs akadályokat. Segíthet a pszichoterápiában. Annyi fajtája van, ahány ember ahány helyzetben írja.

Mellette szól az is, hogy az írás mint önkifejezés megtanulása alapvető a mi társadalmunkban, a digitális világ térhódításával pedig az ehhez szükséges programok, applikációk kezelése lassan ujjgyakorlat lesz a ma embere számára.

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük