Beköszönés helyett – szövegírás a mindennapokban

írás Mindennapi szövegeink

A nyelvünk humanitásunk alapja. A nyelvünkön gondolkodunk, a gondolati sturktúráink már azelőtt kialakulnak, hogy képesek lennénk a beszédre. Ha a mindennapi életünk része a kidolgozott nyelvi kód, akkor a gondolataink is kidolgozott nyelvi kódokon születnek.

És ez az egzakt gondolkodás különböztet meg minket minden másik élőlénytől.

De nemcsak értelmi és gondolkodási képességeinket határozza meg, ha sokat és árnyaltan beszélnek hozzánk már akkor, amikor szinte még érzékelhetetlenek vagyunk az édesanyánkon kívül bárki más számára, hanem a helyünket a világban is az otthonról kapott minták határozzák meg.

Ha egy gyerek tudja és hallja, hogy a család honnan érkezett, kikből állt, azok milyen hibákat követtek el, miket éltek túl és hogyan, akkor elhelyezve érzi magát a világban. Olyan valakivé válik, akit vártak, akinek helye van, akire szükség van. Metaforával élve, lesznek gyökerei.

Trauma és szöveg

Mindenkinek az életében elérkezik az a pont, amikor össze akarja rakni magát. Gondolatban végigveszi, hogy mik is történtek vele, esetleg reflektálni próbál arra, hogy adott helyzetben miért reagál úgy, ahogyan.

Egy fényképalbum, a képek mellett szövegekkel igazán remek módja a rendszer összeállítására. De nemcsak traumákkal dolgozhatunk így.

Gyerekkor és szöveg

Kádár Annamária mesepszichológus szerint ha egy fiatal felnőttnek át tudunk adni egy olyan könyvet, amiben évente van 12 kép és mellette szöveg, akkor azzal nagyon sokat tettünk a személyisége integritásáét.

Nagyon sokat gondolkodtam azon, hogyan is lehet egy ilyen albumot jól elkészíteni. Mi legyen benne? Mi maradjon ki? Mikortól döntheti el a gyerek, hogy mi kerüljön bele? Hogyan tudjuk súlyozni az információkat? Ezek nyitott kérdések, néhány alapelven kívül nem nagyon vannak kötöttségek. Az első alapelv: ne hazudjunk, ne hallgassunk el semmit, mindennapi küzdelmeinkből, a nehéz helyzeteink kezeléséből nagyon sokat tud tanulni egy gyerek az életről.

Szövegek életkoronként

Vannak az életünknek olyan speciális korszakai, amikor jóval több szöveget írunk, mint máskor.

Az első ilyen korszak, amikor még csak vágyunk arra, hogy szöveget írjunk. Utánozzuk a felnőtteket, kriksz-krakszokat “írunk” és ahányszor kérdezik, annyiszor változik az adott “irat” tartalma.

Majd elkezdünk megtanulni írni – vagy éppen tanítanak minket. Eltelik egy-két év, mire annyira fejlesztjük az íráskészségünket, hogy a gondolatainkat is ki tudjuk fejezni a papíron, vagy digitálisan. Ám a szövegalkotási finomságok már nem alakulnak ki ilyen egyértelműen.

Az iskolai fogalmazásoknál már alsó tagozatban szemmel láthatóvá válnak a különbségek, kiderül, ki az, aki különös szenvedéllyel van az önkifejezés ilyen formája iránt.

Középiskolára már egészen bonyolult összefüggéseket is papírra tudunk vetni, azután vannak, akiknek jön az egyetem.

Vannak olyanok is, akik a lelki stabilitásuk megtartásához kezdik használni az írást.

Túl- és alulírhatjuk az életünket. Vagy egyszerűen csak leírhatjuk.

Szövegek és kép

Képekben is lehet gondolkodni, sőt, még az olyan megszállott bölcsészek is, mint én, szembesülhetnek azzal, hogy egyes álomképeket lehetetlen kifejezni szavakkal, hogy a valódi értelem és összefüggés is megmaradjon. Hogy ne kelljen kényszerpályára állítani az álom tartalmát.

De ugyanez a probléma felmerülhet akkor is, ha egy kép alá akarnánk kommentárt írni. Van mondjuk egy baráti kör, és egy közös buliban készül csoportkép. A sok-sok kép közül végül kiválasztanak egyet, amin mindenki elfogadhatóan néz ki, csak épp egy valaki nem. Maga a buli jó emlékeket ébreszt, ám a képre nézve, főleg, ha éppen én vagyok az egyetlen, aki belepislogott, kellemetlen emlékek is feltolulnak, amiknek inkább a képhez, nem ahhoz van köze, amit jelképez.

A fenti példában egy csoport teljes jogú tagjaként kispadra ültetve érezhetjük magunkat, hiszen a képen bizony mindenki jól néz ki. Kilógunk a sorból. Hogyan kellene ezt a helyzetet mégis kezelni? Beletesszük-e a képet az emlékeink közé vagy egyszerűen kidobjuk, hátha nem emlékszünk rá pár év múlva?

A szöveg és kép kapcsolata mindig is komplex volt.

Irodalom és ponyva

Avagy miért más Tóth Krisztina Hírhozó novellája a Fehér Farkas kötetből, mint egy sima szeretős sztori? Sima szeretőset mindenki olvasott, a Hírhozó olvasása után pedig nyilvánvaló lesz a különbség. De erről is lesz majd blogbejegyzés.

 

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük